.
Mit nevezünk mi rossznak? Azt nevezzük és azt tekintjük rossznak, ami nekünk szenvedést és gyötrelmet okoz. Éppen az okoz nekem gyötrelmet, amit én úgy fogalmazok meg, vagy úgy vélem, hogy kéne, hogy legyen, de nincs az életemben. Amikor szenvedünk, akkor a létezésünket a hiány, valakinek, vagy valaminek a nemléte köti le. Itt érinthetjük meg a szenvedés valódi titkát! Mert mi a szenvedésem tárgya, amikor szenvedek? A nincs, a hiány. És ami nincs, az megoszthatatlan.
-
Ezzel szemben, amikor tele vagyok a létezés örömével, túlcsordul bennem az öröm és a boldogság, az van, az annyira van, hogy nemcsak, hogy nem megosztható, hanem megosztásra vágyik! Éppen ezért éljük meg nagyon nehezen a magányt az örömünkben, mert nincs kivel megosztanunk.
-
A rossz titka az, hogy nincs. Az emberi gondolkodás képtelen megragadni a van-t, képtelen megragadni azt, ami létezik, ha nem találkozik annak a létezőnek a hiányával. Így, ha mi örökké fényben lennénk, és soha nem találkoznánk a fény hiányával, egyszerűen fel sem ismernénk a fényt. Ugyanis a fény ellentéte a sötétség, és az a legmegrendítőbb, ha az ember belegondol, hogy nincs sötétség, az egy hiányállapot, a fény hiánya. És ez nem játék a szavakkal, mert nem mondhatom a fényre, a világosságra, hogy az a sötétség hiánya.
-
A fény egy fizikai valóság. És mi a sötétség? Ennek a fizikai valóságnak a hiánya. Tehát a sötétség egy hiányállapot. Nincs valós léte, de mi elneveztük ezt a nincs-et, ezt a hiányállapotot sötétnek, és úgy tárgyalunk róla, mintha létező lenne. De nem az! A szavaink fele mind a semminek a szinonimája. A csend is egy hiányállapot, a sötétség is, a rossz is, és hadd ne soroljam. A rossz összes perszonifikáltja, gondolok itt a gonosz szellemre, a sátánra, vagy egyebekre, nincs, csak elképzelt. Ez nagyon kínos és sokakat megráz, de egyszerűen nincs.A problémáim oka
Gondoljuk végig, mit hoz ki belőlünk a rossz, a nincs megfogalmazása! A hárítás nagy lehetőségét. Márpedig a hárítás mélyen belénk ivódott, és ez a hárítás teszi tönkre az életünket. De az a csodálatos, hogy ez a hárítói attitűd, ez a hárítói hozzáállás a létezéshez ad nekünk lehetőséget arra, hogy a legkegyetlenebbnek tűnő ténymegállapítás, az, hogy az életemben minden problémám egyedüli és kizárólagos oka én vagyok, egyben a létezésünk legvigasztalóbb ténye is. Ez annyit jelent, hogy nem vagyok a körülmények kiszolgáltatottja!
-
Ha problémám van és felismertem, hogy én vagyok az oka, ebből következően azt is felismertem, hogy az én boldogságom nem másokon, hanem egyedül és kizárólag rajtam áll, vagy bukik, méghozzá azon, hogy hogyan nézem azt, ami van. Amikor idáig eljutottunk a végiggondolásban, akkor rádöbbenünk egy régi igazságra, amit egy ókori axióma így fogalmazott meg: az van, ami van, és ami nincs, az nincs. Ha mi komolyan vennénk ezt a tényt, és e szerint szemlélnénk a világot, nem volna soha semmi problémánk, soha sem szenvednénk, és maradéktalanul boldogok lennénk.
-
Csak az van, ami van, ami nincs, az nincs. Most vizsgáljuk meg, hogy mi az, ami van? Mi úgy fogalmazzuk meg a létezésünket, hogy egy koordinátarendszerbe helyezzük el magunkat, amelynek az egyik összetevője a tér, a másik összetevője meg az idő.
-
Ha már térben és időben fogalmazunk, vizsgáljuk meg, mi az, ami a térben van? Itt állok. Hol állok? Itt állok. Én itt vagyok. Nem ott vagyok. Ott voltam, vagy ott leszek. A másik ott van. Én itt vagyok. A legmegrendítőbb, hogy mi egész életünkben mindig itt voltunk, és sosem ott voltunk. Mindig itt van-tunk, és most is itt vagyunk.
-
És az időben? Az idő úgy fogalmazódik meg számunkra, mint a jelen pillanatok lineáris, egymást követő, azaz visszafordíthatatlan egymásutánja. Most válasszuk ki ebből a nagyon sok pillanatból a jelen pillanatot, és megrendülve kell arra a következtetésre jutnunk, hogy ezen a jelen pillanaton kívül az időben nincs más. Az eddigi pillanatok voltak az életemben, de már nincsenek. A leendő létpillanataim, ha megélem, majd lesznek, de még nincsenek. És mi az, ami van? A jelen pillanat.
-
A tér-koordináta és idő-koordináta rendszerében egyetlen egy pont, ami van, az itt a térben, és a most az időben. A magyarnak van egy gyönyörű szava, a jelen, az mind a kettőre vonatkozik. És én most itt állok, itt és most.Ha elfogadom a valóságot
A vizsgálódásunk sok mindenre rávilágított. Mi van bennem, mivel foglalkozom? Azzal, ami nincs, de kéne! Mi az, ami kéne? Nekünk mindig az kéne, ami nincs. Hol vagyok? Itt vagyok. És egy nagyon megrendítő dolog, hogy hol van nekem dolgom, hol lehet nekem egyáltalán dolgom? Hát ott, ahol vagyok! Ahol nem vagyok, nyugodt lehetek, ott semmi dolgom nincs. Lehet, hogy én azt fogalmazom meg, hogy ott kéne lennem, dehogy kéne nekem ott lennem! Hogy várnak engem? Hát akkor ők tévednek, mert, ha én nem vagyok ott, akkor semmi dolguk velem.
-
Ha én úgy vélem, hogy ott kéne lennem, az a létezésnek a teljes félreismerése, mert én itt vagyok. Hányszor rágjuk magunkat, és vagyunk ettől idegbetegek! Miért? Mert azzal foglalkozunk mindig, ami kéne nekünk. És mi a tragédiánk? Hogy nem azzal foglalkozunk, ami van. Itt állok például, mondjuk egy buszmegállóban. A gyomrom liftezik, mert ott kéne már lennem, én pedig még itt vagyok, és a busz nem jön! A megoldást már tudjuk, a busz akkor jön, amikor jön. Tökéletesen fölösleges izgulni, hogy mikor fog jönni, mert akkor jön, amikor jön.
-
Nekem sehol másutt nincs dolgom csak ott, ahol vagyok. Mi dolgom van nekem itt a buszmegállóban? Körülnézek. Semmi! Na, ennél jobb nincs a világon, mert ekkor van-hatok! És akkor most vagyok. Mi történik akkor, amikor vagyok? Nem azzal foglalkozom, hogy ott kéne lenni, elengedem azt, ami nincs. Fogalmazhatok úgy is, hogy elfogadtam a valóságot, ami van, azt, hogy én itt vagyok. És ebben a pillanatban halál nyugodt leszek, mert elfogadtam azt, ami van. Változott bármi? Semmi. Mi változott? Én változtam meg! Egy csupa idegbeteg alakból egy halál nyugodt ember lett.
-
Amikor mi a semmire tekintünk, a van-ra, a létezésre egy vakfolt kerül, és nem látom meg azt, ami van. De amikor az ember mer csak van-ni, abban a pillanatban elkezd látni. Megnyílik a szeme. De nem ám olyan röntgenszeműen, hogy látja a betegségeket, nem ilyen ezoterikus zöldségekről van szó, hanem arról van szó, hogy mit kezd látni? Azt, ami van! A létezés szentségére nyílik meg az ember szeme.