.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Palira emlékezve
.
Hátralapozás 40 Előrelapozás
.
Period

Biegelbauer Pál emlékére

A következő írást Biegelbauer Pál tollából csentem, akinek szavai és tettei nagymértékben jelentenek forrást az életemben, minden nekem fontos, nem materiális értékben.
Belőle nőtt ki az az életszemléletem, melynek irányába azóta is igyekszem tartani.
Ez persze így igazságtalan sok más emberrel szemben, de mégis fel kell vállaljam azt, hogy ő az első, aki eszembe jutna, ha megkérdezné valaki: Ki határozta meg az életfelfogásodat? ("...és persze köszönetet mondanék barátaimnak, testvéreimnek, drága szüleimnek, és végül, de nem utolsó sorban teremtőmnek.")

Az emlékezés apropója lehetne a halottak napja is, de Ő minden nap eszembe jut.
Bennem él.

A következőkben a szerelmről szóló gondolataiból idéznék.
Mi másról?

"A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire. Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek, vagy házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék. Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít. Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét - és akkor felrúgunk mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket - és ekkor vagy elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük, a szerelem csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, anélkül csonka. Ez az egyik legnagyobb tévedés.

A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem köztünk. Akármilyen furcsának tűnjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak, akibe szerelmesek vagyunk szinte semmi köze sincs. 'Csak' annyi, hogy ő volt az, aki előhívta bennünk a csodát. A csodát, hogy kilépve az illúziók világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában, valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem számít semmi. Sem az, hogy milyen szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit szól hozzá, észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk, önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.

A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A képet szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a másikkal, megágyazva ezzel az elkerülhetetlen csalódást. Már úgy érezzük, hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz. Felbukkan lelkünkben a félelem, a "mi lesz velem nélküle?" És a félelem arra sarkal, hogy a boldogságunk érdekében tennünk kell valamit, meg kell szereznünk a másikat. Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy "Te az enyém vagy".

A szerelem vagy a szabadságomból fakadó, vagy semmilyen. A szabadság csak egy birtokviszony megteremtésére ad lehetőséget, a valóság birtokviszonyára, ami így hangzik: "Én a Tied vagyok". Ez a létezés. Mert a létezés - egyirányú utca. A létezőből indul ki és tart a másik felé. Azáltal, hogy a létező odaadott. Ha nem odaadott, nincs. Lenni és odaadottnak lenni, ugyanaz. Elég körülnézni a Világban: minden odaadott. Folyamatosan. Árad. A létezés ingyenes ajándék. Ám a körülöttünk lévo tárgyi világ nem tud nem odaadott lenni. Az ember, a szabad létező tud. És ha nem odaadott, nincs. Csak úgy néz ki, mintha lenne. Mert a teste anyagi, nem tud nem áradni. De az "én" tud nem odaadott lenni. Ilyenkor nincs. Ilyenkor csak az odaadottság lehetőségeként szunnyad a semmi méhében. A test és a szellem csak üres burok csupán. A lényeg hiányzik, az én. Odaadottnak lenni annyi, mint szeretni. A szabad létező csak akkor van, ha szeret. Ha meg akarom szerezni a másikat, ha azt akarom, hogy ő az enyém legyen, tragikus tévedés áldozatává váltam. A másik csak úgy lehet az enyém, ha ő, a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy nekem adja magát, ha ki tudja mondani: "Én a Tied vagyok". És ez csak és kizárólag az ő döntése lehet. Szabad és önkéntes. Ebben a döntésben kiteljesedik, valóságos és boldog lesz, tekintet nélkül arra, hogy én hogy viszonyulok hozzá. A másik szeretetéért semmit sem lehet tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés legmerészebb tettét - odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés varázsigéjét: "Én a Tied vagyok".

A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk. Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejűt, ellenállhatatlant, amely lerombolja a biztonság, a védettség falát, és kinn találjuk magunkat a valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott minket az Isten a szeretet iskolájába."

Hát így.
(period-freeblog, 2009. október 30.)


"... Működik a Fény! Palival kapcsolatos írások keresgélése közben bukkantam rá ezekre a megemlékezésekre. Meghatóak! Szerintem érdemes lenne őket is bekötni a nagy csokorba. Remélem, ezzel a megemlékezés írója is egyetért!"

________________________
.
A lap tetejére
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_