.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.

.
Biegelbauer Pál
.
GONDOLATOK A FÉNYADÁSRÓL
 
FÉNYADÁS: találkozás
 
Aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki nem, az önmaga sivár életű foglya.

"A fényadásban megéljük a találkozás csodáját. Hisz minden találkozás ugyanúgy, mint minden ember, a világmindenség történetének megismételhetetlen, soha nem volt, soha nem lesz csodája. Minden találkozás lehetőség arra, hogy létem és életem csodájának üzenetét közvetítsem a másiknak, és az ő élete és léte csodájának ajándékával gazdagodjak. Lehetőség arra, hogy a mindegyikünk lelke mélyén ordító, Ady Endre által oly leplezetlen őszinteséggel megfogalmazott vágy: 'Szeretném ha szeretnének' kielégítésének valós lehetőségét is felismerjem, nem várni, hogy engem szeressenek, hanem tenni, hogy szeressem a másikat. Hisz csodamivoltunk lényege a szabadságunk, én is, a másik is szabadon dönt. És én csak a magam döntését irányíthatom. Ez a valóság.
.
Magányom puszta ürességét valósan csak az én másik felé tett lépésem oldhatja fel. És ezzel a lépéssel lerombolom a magam köré védekezésül emelt falat, amely a magányba zárt. Nyitottá, ám védtelenné váltam. A másik általi el nem fogadottság lehetőségének kiszolgáltatottjává. Mert aki igazán szeret, az kiszolgáltatott, aki pedig nem, az önmaga sivár életű foglya. Nem az a vesztes, aki önmagán túllépve nyitottá, védtelenné válik, és úgymond 'visszaélnek a szeretetével', hanem az, aki a kiszolgáltatottság kockázatának fel nem vállalása zártságában, biztonságában a másik szeretetére várva nem ismeri fel, hogy a másik szeretetének befogadásához is elengedhetetlenül szükséges a védtelenséget vállaló nyitás. A fényadás valós és teljes találkozás a másik emberrel:
.
SZEMÉLYVÁLOGATÁS NÉLKÜL
Nem szabhatom meg, KI az, akivel találkozom, hisz minden kizárással, korlátozással én lennék szegényebb, megfosztva magam a másik csodájában való részesedéstől.
.
FELTÉTELSZABÁS NÉLKÜL
Nem szab/hat/om meg, MILYEN legyen, akivel találkozom. Elfogad-e, vagy sem, rokonszenves-e, vagy ellenszenves. Illetéktelen vagyok a másik milyenségének megítélésében, hisz, amit tudok róla, elenyésző, és ha mindent, ami megismerhető benne is ismerném, a soha fel nem lebbenthető titokfátyol mögött rejtező lényegi énjét, lénye legmélyebb zónáját soha. A szívek titka mindig titok marad. A másik ember iránti tisztelet az, amely kizár minden feltételszabást.
.
ABSZOLÚT VISZONZÁSVÁRÁS NÉLKÜL
Egyedülvaló mivoltom, azaz az a tény, hogy én én vagyok, meghatározza azt, hogy minden tettem egyirányú: belőlem, tőlem indul ki, és más felé irányul. Szabadon teszem azt, amit teszek, és szabadon cselekszik a másik is. Minden tettem önkéntes ajándék a másiknak, és a másiké is az. A viszonzásvárás létlényegi egyirányúságunkat figyelmen kívül hagyva léthazugságba süllyeszt. Kétirányúvá csak a másik szabad döntése révén válhat. A viszonzásvárás a másik szabadságának semmibevétele. Az elvárásból fakadó viszonzás kényszerszülte tett, kicsikart eredménye nem gazdagít, hanem kifoszt. Az önmagam lényegivé válását, valós gazdagodását - amely az önkéntességen alapuló emberi kapcsolatok révén lehetséges - teszem lehetetlenné, kölcsönös veszteséggel záruló kettős könyveléssé silányítva azt, amiért egyedül érdemes élni: a szeretetben való kiteljesedést. A fényadó tudja, hogy viszonzásvárás-nélkülisége ellenében a legtöbbet kapja, amit ember kaphat: a teljességet.
.
TELJES ODAFORDULÁS A MÁSIK FELÉ
A 'teljes' egyetlen valós mértékegységünket jelenti. Hisz alapvető irányultságunk is a teljesség felé mutat. Semmivel nem elégszünk meg, ami rész. Nekünk minden, a teljesség kell. Tudjuk, önmagunkat csapjuk be, ha azt mondjuk: 'Ha ezt meg ezt elértem, már nem fogok másra vágyni.' Mert ha elértük a kívánt célt, az öröm lecsengése után új megszerzése felé tartunk.
Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami bennünk mérhető (testi adottságaink, szellemi képességeink, teljesítményeink) egyben valamilyen skálán is elhelyezhető. Testi, szellemi adottságainknál fogva sok szempontból többek, más szempontok szerint kevesebbek vagyunk a másik embernél. Birtokaink: 'nekem van testem, szellemi működésem', embermivoltunk fontos, ám felszíni összetevői. Kamatoztatandó ajándékként kaptuk az élettől, nem érdemünk, hogy van. A megismerhetőség határán túli lényegi énem, létem legbelső zónája mérhetetlen, a végtelenbe ágyazott. Itt nincs értelme semmiféle mértéknek. Én, az ember a mindenséggel mérhetem csak magam. Ez az én egyedüli mértékegységem. Lényegi 'mértéktelenségünkben' mindnyájan egyformák vagyunk, mindannyian azonos, végtelen értékű csodák. Éppen ezért a másik felé fordulásunk csak teljes mértékű lehet. Ha nem az, a lényegtelen felszínzónájában siklunk el egymás mellett, ahelyett, hogy találkoznánk.
.
ELFOGADVA ŐT ANNAK, AKI
Az elfogadás hiányában, az elfogadásra való képtelenségben megbetegedett ember számára ez az egyetlen segítség. Ez a fényadói alapállás summája, ebben rejlik 'gyógyító mechanizmusa'.
Ha végiggondoljuk az alapállásban megfogalmazottakat, esendőségünk tapasztalata azt sugallja: megvalósíthatatlan. Felmerül bennünk, hogy csak akkor adhatok majd fényt, ha elértem ezt a tökéletességi szintet. Ez az álláspont, bár rendkívül tiszteletreméltónak tűnik, éppen ezért a legveszélyesebb csapda. Éppen attól tart vissza, amire törekszünk. Azon a téveszmén alapszik, hogy a megismerés határán túl, végtelenbe ágyazott lényegi énünkre is vonatkozik a testi, szellemi mivoltunkra jellemző fokozatosságelv. Mert lehetek erősebb, okosabb. De lényegi énem alapirányultságát tekintve, a teljes elfogadást illetően, nincs fokozat. Itt vagy elfogadtam a másikat, vagy nem. Itt már a Mindenség Szívének mértéke, a teljesség mértéktelensége a mérték.
.
A tökéletesség birtoklása számunkra csak a felé való törekvésben lehetséges. De ez azt is jelenti, hogy ha törekszem felé, már birtoklom is. És a tökéletesség felé vezető út nem hosszú, nem fokozatos. Hanem egylépésű. Ha léptem, már ott is vagyok. Mert túlléptem a tér és idő határát.
Ezt mutatja, sőt érre kényszerít minket az idő is. Hisz az idő életünkben úgy jelenik meg, mint a jelenpontok egymásutánja, de számomra valósan, a cselekvés lehetőségét kínálóan csak egy, a Jelen pillanat adott. Én nem voltam, én nem leszek, én vagyok. A múlt jelenpillanatai már nincsenek: amit megtettem, nem tehetem nem megtetté, amit pedig nem tettem meg, nem tehetem megtetté. Elmúlt. A bármely pillanatban bekövetkezhető egyetlen bizonyosságom, a halál pedig a jövő tétpillanatait csak a remény szintjén teszi tervezhetővé. Tehát az egyetlen igazi cselekvési lehetőségem valós keretét térben az ITT, időben a MOST adja. Nem várhatok, mert a jövő bizonytalan. Nekem mindig most, a jelen pillanatban kell lépnem. Lépni, túllépni önmagamon, hogy személyválogatás, feltételszabás, viszonzásvárás nélkül teljesen a másik fele fordulva elfogadjam őt annak, aki, olyannak, amilyen."

.
A lap tetejére
.
Fényadás
.
Hátralapozás 5 Előrelapozás
.
Pali munkáiból
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_