.
.
Biegelbauer Pál
.
A PÁRKAPCSOLATOKRÓL MÁSKÉPP
.
"Mindent elsöprő az egész embert felkavaró mély megrendülés. Csodát hordoz a méhében. Eloszlik az addig minket vakká tévő előítéletek hályoga. Gondoljunk csak arra, hogy akibe szerelmesek lettünk, mennyire felelt meg az addig megfogalmazott 'ideálunknak' - legtöbbször semmiben, vagy éppen az ellenkező küllemű és belbecsű embert szerettük meg. Leomlik a szívünket védő fal, és merjük vállalni a védtelenséget, a szeretetben való kiszolgáltatottságot.
.
A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire. Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek, vagy házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék. Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít. Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét - és akkor felrúgunk mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket - és ekkor vagy elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük a szerelem csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, anélkül csonka. Ez az egyik legnagyobb tévedés.
.
A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem köztünk. Akármilyen furcsának tűjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak, akibe szerelmesek vagyunk, szinte semmi köze sincs. 'Csak' annyi, hogy ő volt az, aki előhívta bennünk a csodát. A csodát, hogy kilépve az illúziók világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában, valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem 'számít' semmi. Sem az, hogy milyen szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit szól hozzá, észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk, önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.
.
A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A 'képet' szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a másikkal, és megágyazunk ezzel az elkerülhetetlen csalódásnak. Már úgy érezzük, hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz. Felbukkan lelkünkben a félelem, a 'mi lesz velem nélküle?' És a félelem arra sarkal, hogy a boldogságunk érdekében tennünk kell valamit - meg kell szereznünk a másikat. Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy 'Te az enyém vagy'.
.
A szerelem vagy a szabadságomból fakadó, vagy semmilyen. A szabadság csak egy birtokviszony megteremtésére ad lehetőséget, a valóság birtokviszonyára, ami így hangzik: 'Én a Tied vagyok'. Ez a létezés. Mert a létezés - egyirányú utca. A létezőből indul ki és tart a másik felé. Azáltal, hogy a létező odaadott. Ha nem odaadott, nincs. Lenni és odaadottnak lenni ugyanaz. Elég körülnézni a Világban: minden odaadott. Folyamatosan. Árad. A létezés ingyenes ajándék. Ám a körülöttünk lévő tárgyi világ nem tud nem odaadott lenni. Az ember, a szabad létező tud. És ha nem odaadott, nincs. Csak úgy néz ki, mintha lenne. Mert a teste anyagi, nem tud nem áradni. De az én tud nem odaadott lenni. Ilyenkor nincs. Ilyenkor csak az odaadottság lehetőségeként szunnyad a semmi méhében - a test és a szellem csupán üres burok. A lényeg hiányzik, az én. Odaadottnak lenni annyi, mint szeretni.
A szabad létező csak akkor van, ha szeret.
.
Ha meg akarom szerezni a másikat, ha azt akarom, hogy ő az enyém legyen, tragikus tévedés áldozatává váltam. A másik csak úgy lehet az enyém, ha ő a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy nekem adja magát, ha ki tudja mondani: 'Én a Tied vagyok'. És ez csak és kizárólag az ő döntése lehet. Szabad és önkéntes. Ebben a döntésben kiteljesedik, valóságos és boldog lesz, tekintet nélkül arra, hogy én hogy viszonyulok hozzá. A másik szeretetéért semmit sem lehet tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés legmerészebb tettét - odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés varázsigéjét: 'Én a Tied vagyok'.
.
A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk. Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejű, ellenállhatatlant, amely lerombolja a biztonság, a védettség falát és kinn találjuk magunkat a valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott minket az Isten a szeretet iskolájába."