.
.
Biegelbauer Pál
.
A PÁRKAPCSOLATOKRÓL MÁSKÉPP
.
"Párkapcsolataink tragédiái abból fakadnak, hogy nem ismerjük a létezés alaptörvényét. De honnan is ismernénk? Hisz nem szerepel semmiféle tantervben.
Ami oktatható, az rendkívül fontos, de tökéletesen lényegtelen. A műveltség okossá tesz, de nem boldoggá. A létezés alaptörvényei nem taníthatók, hisz messze túl vannak a szavakon. Nem lehet őket tanulással elsajátítani, sőt nem is kell, mert mindannyian ott őrizzük őket a szívünkben. E tudással születtünk, ez kitörölhetetlenül bennünk van. Mindent tudunk ahhoz, hogy maradéktalanul boldogok legyünk. Csak le kell merülnünk szívünk időtlen csendjébe, hogy a tudat felszínére hozzuk azt, ami életünk illúzióépítő szakaszában szívünk biztos őrzőhelyére menekült. Az alábbiakban néhány olyan tévhitet járunk körül, amelyek következményeit mindannyian nyögjük. Nem azért, mert buták lennénk, nem azért, mert a jó szándék hiányozna belőlünk, hanem azért, mert amit tudtunk gyermekfejjel, felnőttként elfeledtük. A szívünkben őrzött tudásra a sebeink nyitnak kaput. A fájdalom csendjében halljuk meg a szeretet hangját, amelyet elnyom a fontoskodó lényegtelen harsánysága.
.
Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy szeretem a másikat, pedig erről szó sincs. Eléggé gyakori állapot a párkapcsolatokban. Ez abból fakad, hogy a hétköznapi szóhasználatban a szeretet alatt 99%-ban kedvelést, vonzalmat értünk. Úgy véljük, hogy akit kedvelünk, azt szeretjük. Így szeretünk ételeket, tárgyakat, a kellemes időjárást, embereket stb. Ha valakit vagy valamit ily módon szeretek (és a szeretet szót helyettesíthetem a kedvelés vagy vonzalom szóval), akkor félreértettem azt, ami a párkapcsolat szíve, lényege: az igazi, a valóságos, a semmivel sem helyettesíthető szeretetet. Mert a szeretet a maga tisztaságában nem vonzalom.
.
A vonzalom végsősoron biológiai, pszichikai megfelelés: vonz az, aki, vagy ami hiányzik, azaz nincs, de szükséges a testi, szellemi harmóniámhoz. A vonzalom iránytűje a vágy. A vágy mindig a hiányra mutat. A vágy késztetés a bennem érzett üresség megszüntetésére. Ha a vágyam teljesült, befejezte küldetését, meghal a vonzalommal együtt. Mivel a biológiai, pszichikai állapotunk folyamatosan változó, így változnak a vonzalmaink és a vágyaink is. A vonzalomnak, a kedvelésnek van még egy sajátja, ami nagyon fontos az emberi kapcsolatainkban. Az, hogy nem szándékfüggő. Ez azt jelenti, hogy sem én nem tehetek arról, hogy kit kedvelek, vagy nem kedvelek, sem az nem tehet róla, aki iránt vonzalmat vagy taszítást érzek. Érzelmeink spontán reakciók a minket körülvevő személyi, tárgyi környezetre.
.
A szeretet nem akaratomtól független, önkéntelen reflex, mint a kedvelés, hanem létezésem legmélyebb zónájában, a valódi énem szabadságában fogant döntés: odaadni magam a másiknak. Tehát ha csak kedvelek valakit, az a szó teljes értelmében még nem szeretet. Ha hiányzik az odaadottság, ha nem tudtam még kimondani - akár szavak nélkül is azt, hogy 'Én a tied vagyok', akkor csak úgy vélem, hogy szeretem a másikat. Kapcsolatunkból éppen az hiányzik, ami a kapcsolat lényege, szíve: a szeretet.
.
'Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá.'
.
Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: lét-idiotizmus. Célja az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. És ehhez nem a fizikai vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem igénybe, hanem visszaélek a mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk. Feltételeket szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a másik felé, és csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti. A feltételekhez kötött és az elvárásaim teljesítését feltételül szabó szeretet nem szeretet, csak annak a paródiája. Nem szeretet, hanem a legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb védőfalat emelek a szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az Isten sem tud áthatolni. E falakon belül magamon kívül senki sincs.
.
Magamat csapom be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az elvárásaimnak. Nem. Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt engedem be, nem a valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való megfelelés maszkká torzítja. Vértelen szerepárnyak és maszkok lézengenek a szívemet őrző falak mögött. És hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a másik kiesik a szerepéből, lehullik róla a maszk, a kosztüm, és ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek. Ítéletem kegyetlen és elmarasztaló: csalódtam benned - mondom, és kirúgom.
.
Minden csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg. Nem a másikban csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban, mert hibázott, kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az elvárásaimmal. Önmaga lett, ahelyett, hogy nekem igyekezett volna megfelelni. Minden csalódás esély arra, hogy végre az igazi másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert akiben valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is voltam kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És mihelyt megpillantottam őt, megváltam tőle.
.
Én csak azt az embert szeretem, akinek nem szabok semmiféle feltételt, aki felé semmilyen elvárást nem fogalmazok meg. Akit nem akarok megváltoztatni. Én csak azt az embert szeretem, akit elfogadok annak, aki, és olyannak, amilyen. Enélkül nincs szeretet, csak önbecsapás van és a másik kirekesztése. A szívemet őrző védelmi fal nem engedi, lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek. Védett vagyok - és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy aki szeret, az védtelen, gyenge és kiszolgáltatott. Még nem tudom, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a kedvelés ellentéte. A szeretet ellentéte a félelem. Félelem a védtelenségtől, a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól. Még nem tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian vágyunk, nem az erő, a másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja meg, hanem a szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és mindig akad erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen. Csak az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni. És aki gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát.
.
Te az enyém vagy.
.
Ahhoz, hogy ennek a gyakran elhangzó kijelentésnek és a gondolkodásunkban jelenlévő, a másikhoz való tartozást jellemző alapállásnak a képtelenségét és tragikumát teljes mértékben megértsük, tisztáznunk kell embermivoltunk leglényegi velejárójának, a szabadságnak mibenlétét, valamint annak a valóságtartalmát, amit tulajdonviszonynak nevezünk."