.
A CSEND MÁSIK OLDALA
.
Gondolatok a fényadásról
.
TALÁLKOZÁSAINK EMLÉKEIBŐL
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Amikor ellenemre tesz akárki
.
Részletek Biegelbauer Pál 1991-es előadásaiból

"Fényt adni annyi, mint kivétel nélkül mindenkit csodának látni. Nem válogatok (ennek adok, annak nem adok), mindenkinek adok, nem szabok feltételt. Minden egyes találkozás csoda. Még ha ugyanazzal az emberrel ezredszer is találkozom, csoda, amelynek során a magam csodáját ajándékozom a másiknak, és a másik csodáját kapom ajándékba. Ez az igazi csoda. Nem nagyon tudjuk ezt megélni, pedig így van.
-
Van bennünk valami, amit nem tudunk megfogni kézzel, amit nem látunk, nem hallunk, de mégis van. És ez a más, amit mégis felismerünk, megismerünk, amit úgy is mondanak, az ember lelke - rájövünk, végül is itt valami fontos dologról van szó. Amit az első pillanatban látunk, szép, okos, vagy csúnya, mind érdektelen dolog. A másik ember egyszerűen megszépül, ha jó. Ez a más, ami bennem legmélyebben van. A minden emberben lakó mindenség az, ami a fény forrása.
-
A másik ember nem megváltoztatható! Melyiket tudom megváltoztatni biztosan? Az én magam vagyok. Magamat tudom, a másikat csak kívülről, kényszerrel tudom. Óriási bennünk a késztetés, hogy megváltoztassuk a másikat!
-
Weöres Sándor írja: 'Karesz hülye, Gyöngyi hülye, csak én vagyok okos. Énnekem a seggemben is fejem van' (Neki a fejében is a segge van.) Ez a hozzáállás. Csak én tudom mi a jó a másiknak, az olyan ostoba, hogy nem látja meg, ha elmondom neki, akkor sem érti meg. Nincs más hátra, mint rávegyem, tegye, amit én jónak látok. Gyakorlatilag nem teszek mást, mint egy új szerepet kényszerítek rá. Szerep az, ami külső dolog, sosem belső dolog. A mi lényegünk az belül van és nem kívül!
-
Állandóan korlátozzuk egymást, kívülről! De az ember szabad marad akkor is, ha rabláncra van verve, ha börtönben ül. Az ember szabadsága belül van, és épp ezért, ha rabláncon is van, szabad - szabadon döntött valamiről, valami rossz mellett - és rakhatják pincébe, magánzárkába, bilincsbe, de belül szabad.
-
Hogy történik az, hogy nem lehet megváltoztatni az embereket, és mégis megváltoznak? Úgy, hogy az ember önmaga változik meg. Miért teheti meg ezt? Mert az ember szabad. Mert szabad vagyok, szabadon döntök arról, hogy megváltozzak-e - és ez az igazi változás! Az a legjobb, és az a csodálatos, és mindannyian érezzük, amikor szabadon, önként, minden kényszer nélkül teszünk valamit, és ezért változik meg az ember. Önmaga dönt. Kényszer hatására sosem az én döntésem!
-
A fényadás a másik ember elfogadása - ettől változik meg. Miért? Mert, nem várok tőle semmit, nem én változtattam meg, ő változik meg. Hozzászoktunk, hogy a másik mindig valamit vár tőlünk. Először mindenki zavarba jön attól, hogy nem várnak tőle semmit, és az ember egyszer csak rádöbben, lehetek ilyen, lehetek olyan, lehetek amolyan, engem akkor is elfogadnak, így is elfogadnak - és rájön, hogy igen, Ő szeret.
-
Azt az embert szeretjük, és csak azt az embert szeretjük, akitől nem várunk semmit, úgy fogadtuk el, ahogy van. Mert mihelyt elvárok valamit, már nem őt szeretem, hanem magamat. Ezért van az, hogy akiben én csalódtam, azt az embert én nem szerettem, hanem azt a képet szerettem, amelyet alkottam róla. S amilyen képet alkotok a másik emberről, az sohasem azonos a másikkal, az egy bensőmben levő kép a másikról.
-
De ha én a másikat elfogadom, akkor a másik bármit csinálhat, azt ő csinálja, azt tarthatom helyesnek, tarthatom rossznak, de ő csinálja. Őt fogadom el, nem azt, amit csinál. Sosem az ember az, akit én nem tudok elfogadni, hanem esetleg az az eszme, vagy világnézet, a cselekvése, vagy az, amit csinál. De őt elfogadom! Csalódhatok a másik ember cselekvésében, de benne nem, ha én őt elfogadom. Szeretni annyit jelent, hogy a másikat teljesen elfogadom annak aki, és olyannak amilyen.
-
Mi történik akkor, ha elfogadom? Csoda történik. Rádöbben arra, hogy neki nem kell viselkedni, mert bárhogyan viselkedik, akkor is elfogadják. Ezért van az, hogy azok az emberek akikre, ha ránézek (hogy csoda? - ez szörnyűség!), ők annyira neki vannak keseredve, annyira nem hiszik el, hogy őket el lehet fogadni, hogy mindent elkövetnek azért, hogy minél nehezebb legyen őket elfogadni. És ennek ellenére, ha valaki elfogadja őket, és erre rádöbbennek, akkor alapvetően megváltoznak.
-
Még él az a pap, aki 10 évet töltött börtönben, profi bunyós volt. Börtönőre kérdezte tőle, mi a hitének a lényege? A szeretet - válaszolta a pap. Mindenre, mindenkire kiterjed mindig, még az ellenségre is? Ha magát megverem, fog szeretni? - kérdezte tőle a börtönőr. Igen - volt a válasz. Aztán összeverte a papot, úgy hogy a bordái repedtek. Most is szeret? Igen - válaszolta a pap. 3-4 év során nyolcszor verte meg a börtönőr a papot. Amikor verte, rugdosta, arról akart bizonyosságot szerezni, hogy tényleg elfogadja-e őt a pap még így is. Még mindig szeret, akkor is, ha megint összeverem? Akkor is? Tette fel újra és újra a kérdést. Akkor is - hangzott újra a felelet. Ekkor omlott össze a tiszt. Teljesen más ember lett.
Mindannyiunkban benne van a vágy, hogy szeressenek, elfogadjanak, ezért teszünk meg majdnem mindig mindent, hogy fogadjanak el.
-
A fényadás a másik ember elfogadása, teljes elfogadása. Nem számít, ki, abszolút nem számít, hogy milyen a másik - ennek az elfogadásnak adunk mi a másik számára felfogható jelet, hogy tudd meg, értsd meg, akármilyen vagy, akárki vagy, elfogadlak, nem akarlak megváltoztatni - én akarok megváltozni általad, hogy elfogadóvá tudjam magam tenni, nem érdekel, hogy milyen vagy kívülről, hogy mit mutatsz, én téged akarlak, mert te csoda vagy!
-
Valamikor nem nehéz, valamikor nagyon nehéz. S nem csak akkor nehéz elfogadni, hogyha valaki annyira taszító, hanem talán sokkal nehezebb a másik embert elfogadni, amikor óriási nagy érzelmeim vannak, érzelmi hullám és irányultság fog el. Miért nehezebb elfogadni? Amikor énbennem nagyon nagy érzelem van, akkor én meg akarom ragadni, és ki akarom sajátítani a másikat, hogy az enyém legyen. És soha senki sem az enyém, hanem mindenki, aki mellettem van, velem van, az önként tegye, mert abban a pillanatban, amikor én bármilyen szinten kényszerítem őt, abban a pillanatban veszítem el. Végre most már az enyém! Ekkor veszítem el - üres marad a kezem, s ami a lényeg, a szívem is!
-
Kinek kell az, hogy a másik kényszerből...? Senkinek. Mihelyt én a másikat kényszerítem, akkor már meg akarom változtatni - legyen itt, legyen csak az enyém - abban a pillanatban veszítem el. Mert hogyha önként tiszteletben tartom a másik csoda-mivoltát, méltóságát és szabadságát, akkor szeretem. Ezért nehéz szeretni igazán azt, akibe szerelmes az ember. Nagyon nehéz, és ebből kiderül, hogy szeretni az nem érzelmi dolog. Egyáltalán nem.
-
Elomlott az őrült nagy érzelmi szeretettől a pap, amikor rugdalták? Nem. Érzelmeit illetően kifejezetten utálta... Szeretni az ellenséget nem azt jelenti, hogy most nekem roppantul szimpatikus a másik, hanem azt jelenti, elfogadom, mert tudom, hogy amikor ellenemre tesz akárki, és ez a furcsa dolog, a szeretetemért könyörög."

.
A lap tetejére
.
Pali korai előadásaiból
.
Hátralapozás Előrelapozás
.
Honlaptérkép
.
Vissza
_